Elhangzott versek a Vajda János-díjon

2013. április 22. | Szerző | Kategória: Híreink, Vajda János - díj

Versek a Vajda János – díjon

 

GÁL CSABA SÁNDOR

 világoskék derű

sötétbe tartó feneketlen mélység
jön létre akkor ha direkt nem értik
mit üzen a hajnal és az miért kék
maguknak gyógyszerként a mérget mérik

analizáltatják az üzenetet
addig hogy az végül semmire se jó
kínzó éhségükben kenyér és bor helyett
magukat emésztik viviszekció

szemükön látszik hogy nem látnak tisztán
ámokfutók rontást hallucinálnak
tülekednek a korrupciós listán
ami ellen harcolnak azzá válnak

pedig a létezés pofonegyszerű
mellbevágóan világos kék derű

BALATHY FERENC

Aranyból vert érmék

 Cipeled, mint Krisztus a fakeresztet,
Esve-kelve még feltámasztod magad.
Legyen valaki, akit még szerethetsz,
Hogy csillagodat az égre fölragaszd!

Egyre jobban hiszel már a mesékben.
Valót rejtesz, mint vérző vadat a lomb.
Nem érdekel süket siker, az érdem, –
Az sem, hogy kié a kincs, a hatalom!

Hogy verset írhatsz, kegyelmi állapot,
Letép az rólam minden hős vállapot.
Elárvult lelkembe angyal hoz békét:

Az unokáim aranyból vert érmék –
Nem óv más diadalmas tisztikereszt,
Ha Isten kezéből egyszer elereszt!

SAITOS LAJOS

 Por Isten szemében

        „valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen”

                 (Kányádi Sándor)

 Ó-időmben ásványkoromban
hol összeért földdel az ég
holt anyag voltam Isten szemében
ki értem könnyet ejtett éppen
így áradt a sós tengervíz széjjel
s fölibém algák garmadája a Nap-éjben
s lőn az egysejtűnek egy szuszra mája
s gyémántolt minden csigolyája
mígnem hegyekké kellett lennem
miriárd csillámból kifehérednem
s mielőtt megszült volna az anyám
előre számba vette minden porcikám
s mire a habok kitettek a szikre
tanújeléül az evilági létnek a nincsnek
keresztet formázott emberfiának Isten
s mire az öt seb földig kivérzett
bűnébe botlott a teremtett emberlélek
mert ki testével vét lélekben vétkezik
terheként hordja ki az emberi kínt
s midőn ásvány leszek újra szállok –
szállok teremtőmhöz – a szemébe vissza
s a porszemet az isteni könny fölissza.

SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY

 Találkozás a gyönyörű régésznővel

 Először barnára égett vállát pillantom meg,
majd éjben villódzó nagy szemeit.
Apró, finom mozdulatokkal teszi
szabaddá a fejem, kipamacsolja
szemgödröm is, itt megáll. Combjára
támasztott kezekkel térdel előttem a Nő.
Elmerengve bámul egy ideig,
s izgatottan kotor, halad rajtam tovább,
kutatva körülöttem is, talán valami tárgy
ha előbukkanna megkönnyítvén a
végkövetkeztetést: férfi, nő, hogyan, mikor,
miért pont itt, s kezdek már beleszédülni,
ahogyan bikini alsóban átugrál fölöttem
a gyönyörű régésznő.
Csak kutat, ás, én pedig lassan kirajzolódom,
még lábam takart, utolsó pamacsolás,
tisztogatás és már jól is festek így
a kondenzcsíkos ég alatt,
a se férfi, se nő.
Itt vagyok én, kissé hiányos öltözékben,
porral elvegyülve e jeles csont-dombormű.
Ló se, ékszer se feszít mellettem,
semmim sincs – bár míg éltem,
nem volt ennyi kukacom.
Majd hirtelen a gyönyörű régésznő
a fejem fölé guggol, s bordáim közét
kezdi tisztogatni. Négykézlábra váltva
halad tovább lefelé,
lassan ágyékom fölé hajol,
s lefújja a port…?! Azért…
érdekes volt.
A régész nő feláll, én fekve maradok;
a lét tökéletes maradványa,
ismeretlen katonája a mindenségnek,
még várok, várok még valakire,
aki kiemel innen erős kézzel,
aki csontjaimat megeleveníti,
s nevemen szólít.

GÁSPÁR LÁSZLÓ

 A vissza-visszajáró vendég

 Szerettük egymást, úgy szerettük!
Összegubancolódott testünk,
s mivel itt-ott egymásba értek,
összeköltözött a két lélek…

Estétől hajnalhasadásig
hol egyik voltunk, hol a másik

– hol léptében, hol ügetésben –
sosem ébredtünk együtt mégsem.

Mikor mécsest gyújtott a reggel,
ki-ki külön máglyán riadt fel,
s rémülten meredt a tükörre,
mint az óriássá vált törpe…

És vártuk, vártuk azt az estét!
Egész nap kapkodó sietség,
aztán meg hideglelős lázban
birkóztunk, hol nála, hol nálam…

De a mohó lélekcseréket
slampos, futó ölelkezések
váltották, mígnem az egészet
felőrölték a színlelések…

 (Álmomban vissza-visszajár még
– macerás macska-egér játék –,
és most is meglép kakasszóra,
kísértet módjára lopózva…)

FAZEKAS IMRE PÁL

 szülőföldem

 látlak te szép gyermekkorom világa
veled éltem e tündöklő vidékkel
házunkhoz visszahív – a szívem látja –
a csendes békés alkony lágy kezével

szálltak az évek sűrű fellegeken
az eget gyorsan lassan átalúszták
és most újra megérint oly eleven
délben esten harangok is zúgták

úgy illatoztak a kerti virágok
beszőtték fonták szép színes kis árnyak
és oly kedves ti régi jóbarátok
sorsutatok most vajon merre járnak

itt láttuk a legszebb holdat a nyárban
mit múló évek ködfala betakart
mentünk százfele szórva mindahányan
dalok emléke s őrző szó összetart

az alkonyt lassan ellepi a sötét
simogató szelek lelkemig érnek
örökre elszállt gyönyörű időkért
hálát adok te szép hazám e földnek

 

KÁLIZ SAJTOS JÓZSEF

 Az élő Vörösmartyhoz

 Kor- és körkép

  Szólítlak, szent előd,
’Vedd fel ujra’ a vonót,
mert soká lesz itt ünnepre ok.
Sírjon a nyűtt hegedű: hisz’
a fal – mit elődök keze rakott –
rendre ledűl…
Még áll néhány bástyánk
rendületlenül,
míg rontó kezek
alá nem ássák azokat is.

 Látod, áldás helyett
minket csak ver a ’sors keze’…
Minden kincsünk kótyavetyén,
és a nép – az istenadta –
a morzsákon épphogy megél.
A hajdanvolt éden helyén
sívó homokot hord a szél;
s nem bölcsőt, koporsót eszkábálnak!

Eközben odafönn
zeng az alleluja
a királynak – ki meztelen…
S a ’nagy világ’? – kárörvendőn
örül e maszkabálnak:
csak dübögjön a zene,
mitől a kába nép már
se nem hall, se nem lát –
hadd járják a balgák
a tüzes tarantellát…

…De hát nincs itt ünnepre ok,
most, mikor minden sorra ledűl,
omolnak a bástyák,
és a sírhelyet szorgos kezek
egyre csak ássák…

Állj ide mellénk
a gödör pereméhez, és
’húzd meg ujra’ a vonót.
Mert hogy megmaradjunk
s helyünket híven megálljuk
– rendületlenűl! –,
már csak ez ad vigaszt,
erőt egyedül…
Hát játssz még egy utolsót
a nyűtt hegedűn!

BARTAL KLÁRI

 Hajnal a Pilisben

 Rejteki tüzek, kigyúljatok,
Köszöntsétek az áldott Napot!
Barlangok mélyén, vén kövek közt
Régvolt táltosok lelke köröz.
Fakadó forrás szent dallamát
Suttogja ezer fehér barát.
Ébred a sárkány, reszket a föld,
Reszket a lélek is idefönt.
György vitéz kürtje csatára hív,
Hangjára forrón dobban a szív.
Dobban a kő is. Érzed-e már?
Földanya égi csodára vár.
Villan a fény a tölgy ágain,
Sóhajtva sárgul száz kankalin.

 

A hozzászólások lezárultak.