Nagyobb korosztály I. helyezett: Látomás

2013. június 20. | Szerző | Kategória: Tündérszó 2013

Baumgartner Zsófi

 Látomás

A völgyet a felgyülemlett tejszerű köd teljesen beterítette. Az erdőben nyomát sem látni az életnek, minden állat elmenekült a hideg elől. A fenyvestől keletre egy kis domb állt, rajta egy falu, melyre nehéz csend telepedett. Hirtelen a távolból egy szajkó éles vijjogása hasított a levegőbe. Az alacsony, szalmatetős kis házaktól távolabb állt nagymamám otthona.

Fehérre meszelt faláról pergett már a vakolat, néhol ki-kilátszott a vörös tégla. Párás ablakaiban muskátlis kaspók trónoltak. A kéményből fehér füst tekergett a borús ég felé. Mikor átléptem a szúette küszöböt, nagymamát a karosszékben találtam. Kötögetett. Érkezésemre félretette kötését és sietős, apró léptekkel elindult felém. Mikor átöleltem, rám törtek régi gyermekkori élményeim. A szobát most is jellegzetes gyógynövény és naftalin illata lengte be.

Első látszatra öreg és törékeny volt már. Egész életében sokat dolgozott, és még mindig az erdőt járta. Mikor átölelt, szinte dalolt a boldogságtól, hogy végre láthat.

Rég volt már, mikor szüleimmel elhagytuk az erdélyi kis falut, és Budapestre költöztünk. Nagymamánál gyorsan repült az idő. Ebédre meleg, aranysárga húslevest ettünk, majd délutánonként bekucorodtunk a kandalló előtti pokrócok alá, és finom, illatos teát kortyolgattunk. A tűzhely felé néztem. Felette a jól ismert, megsárgult, fakó fénykép függött: Látomás volt az, a nagyi lova! Ez az állat mentette meg… Vele kötött életre szóló barátságot, és mindvégig hűségesek voltak egymáshoz.

– Nagymama – kezdtem könyörgő hangon. Ekkor már tudta, hogy mit akarok. Szeme felcsillant.

– Szeretnéd, ha mesélnék Látomásról? – kérdezte huncut mosollyal ráncos ajka szélén. Persze hogy szeretném! Mindig szeretném… gondoltam, de csak bólintottam. Ekkor nagyi belekezdett a mesébe, amely megváltoztatta egész életét.

– Tudod, kis angyalom, jó pár éve, a háború vége után, dédapád egy hajnali órán bejelentette, hogy régi bajtársaival találkozik a szomszéd faluban. Még aznap, késő délután egy toprongyos kisfiú rontott be hozzánk.

– Kézcsókom! Ha csudát akarnak látni, hát jöjjenek, mert e ház ura most érkezett a falu határához, s ráadásul nem akármilyen szerzet kíséretében!

Dédnagyanyád leoldotta kötényét, és rögvest elindult a gyermek után. Fúrta oldalunkat a kíváncsiság, de amikor befordultunk a templom mellett, megláttuk a csudát…! Édesapám egy fenséges pej csődör csikó kantárszárát fogta. Az állat izmos teste megfeszült, orrlyukai kitágultak az idegességtől. Patái doboltak a macskaköves téren.

Én a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Ellenben az édesanyám! Hej, szegény jó apám, amit akkor kapott, sosem felejti…

– Ilyen felelőtlenséget! Lovat venni ilyen ínséges időkben?! Ráadásul csődört! Eladhatatlan! A józan paraszt kancát vesz! Látszik rajta, hogy háborúzni lenne jó, nem pedig földet művelni! Ez egy nyughatatlan pára!

S ilyeneket mondott volna még sokat, ha apám közbe nem vág.

– Asszony! A lóval én rendelkezem! Tán nem látszik rajta, hogy fiatal és erőtől duzzad? – Ezután hozzám fordult. – Leányom, mostantól a te gondodra bízom. Adj neki vizet, és vezesd a pajtába!

Anyám szólni akart, de magában tartotta. Hevesen dobogó szívvel közelebb léptem a lóhoz és megsimítottam a nyakát. Érintésemre megrezzent, de nem lépett el tőlem. Édesapámat néztem, aki a bajusza alatt bátorítólag elmosolyodott és így szólt:

– Eredj, mielőtt lemegy a nap.

Remegő kézzel átvettem a szárat és elindultam a faluszéli tisztás felé. A csodás teremtmény fújtatva lépdelt mellettem. Mindenre és mindenkire gyanakodva nézett. Mikor végre kiértünk a sáros ösvényre, a fiatal csődör hegyezni kezdte a fülét, majd nekiindult… Vonszolt maga után. Ám szerencsére jó erőben voltam, és egy vakondtúrásnál megvetettem a lában. Ahogy a ló megérezte az ellenállást, csodálkozva visszanézett rám. A gyér napfény megcsillant a szőrén, olyan volt, mint egy látomás…

– Látomás – súgtam, mert hirtelen ez volt, amire gondolni tudtam a pompás állat láttán. Ezzel el is kereszteltem! Megitattam a hűs forrásból, majd legeltettem a zöld mezőn. Már lement a nap, mikor hazaértünk. Bevezettem a pajtába, aholo már semmiféle izgatottságot nem láttam rajta. Lecsatoltam róla a kantárt, és felakasztottam egy szögre. Végigsimítottam a nyakán, mire Látomás a vállamra hajtotta a fejét és szügyét nekem támasztotta. Kellemes gondolatom támadt, az, hogy ő már az enyém örökké.

Visszatértem a házba, ahol a szüleim már vacsorával vártak. Álmomban is csak őrá tudtam gondolni. Teljesen megbabonázott.

Mikor már pár hete nálunk volt és mindennap együtt voltam Látomással, dédnagyapád gombalevest kért ebédre. Azon a héten édesanyám betegeskedett, ezért felajánlottam, hogy majd én elmegyek gombát szedni. Persze ők örömmel elengedtek. Csakhogy akkor még nem sejtették, hogy miképpen kívánom megtenni az utat az erdő széléig.

Feltettem Látomásra a kantárt, és a hátára egy pokrócot terítettem. Idegen volt ez számára, hisz nyerget nem viselt még. Megnyugtattam, és felmásztam egy fejőszékre. Lassan megfogtam a szárat, áthelyeztem lábamat a háta felett és óvatosan ráhelyeztem a súlyom.

Látomás számára ez nagyon szokatlan helyzet volt. Hátracsapta füleit, bakolt kettőt és nekiindult… Kivágtatott a nyitott pajtaajtón, és egyenesen az erdő felé vette az irányt. Éppen csak arra volt időm, hogy megragadjam a mara feletti sörényt a szárral együtt. Lábammal erősen szorítottam az oldalát, nehogy leessek. Teljesen rá kellett hajolnom a nyakára, mert az alacsony ágak szinte lesodortak az avarra.

Látomásnak esze ágában sem volt megállni, sőt még lassításra sem mutatott hajlandóságot. Eszeveszetten vágtatott az erdő közepe felé… Átnéztem lovam fülei között, és sikíthatnékom támadt. Ugyanis hatalmas sebességgel egy bedőlt szögesdrótkerítés felé tartottunk.

Látomás az utolsó pillanatban elrugaszkodott, és fellökte magát a levegőbe. Átugrotta a drótot, de én teljesen elveszítettem az egyensúlyomat és a földre estem. Beütöttem a fejem és hirtelen mindenem fájni kezdett.  látásom elhomályosult. Az utolsó képem az volt, hogy a csodaszép paripám elvágtázik… Ekkor elveszítettem az eszméletem. Egy ideig ájultan feküdtem ott, de aztán végre kinyílt a szemem és mellettem négy patát láttam. Feljebb néztem és megláttam a vékony lábakat, a kecses nyakat és a hozzá tartozó fekete sörényű fejet. Azonban megakadt a szemem a szügyén, melyből kis patakban folyt a vére.

Látomás megsebesült, de mégis visszajött hozzám, és forró párát fújt rám, orrával lökdösött. Azt hiszem, így ébresztett fel. Ha nem teszi, lehet, hogy halálra is fagyok ott a földön fekve. Feltápászkodtam. Látomás megfordult, azt hittem: otthagy. De csak párat lépett, miután lehajtotta fejét a földre. Megfordult, és láttam, hogy a szájában tartja az előbbiekben nyeregnek szolgáló pokrócot, ami szintén lehullott a hátáról. Odalépkedett hozzám és leejtette a lábam elé.

Elmosolyodtam, majd magamra terítettem a zöld takarót, és lovamat száron vezetve, kissé szédelegve ugyan, de visszasántikáltam a faluba.

Édesanyám a szívéhez kapott, mikor meglátott, apám a fejét csóválta. Aznap bizony nem ettünk gombalevest. Viszont, egyetlen, drága kisunokám, attól a naptól kezdve Látomás és én elválaszthatatlanok lettünk… Örökké társak maradtunk, amíg csak élt.

Nagymama szeme elhomályosodott. Én pedig már rég könnyeztem a pokróc alatt. Átöleltem nagymamámat, és a fülébe súgtam:

– Köszönöm.

Ő pedig csak ennyit mondott:

– Az örök életre szóló barátságok mindig váratlan időben, és váratlan helyen köttetnek, és mély nyomot hagynak bennünk, amit nem felejthetünk soha.

 

A hozzászólások lezárultak.