Kisebb korosztály II. helyzett: Alfától Omegáig

2013. június 20. | Szerző | Kategória: Tündérszó 2013

Molnár Balázs

 Alfától Omegáig

Egy szép nyári napon Bende és apukája gödröt ástak az új fészernek a kertben. Apának hirtelen megcsörrent a telefonja – Bende anyukája hívta, hogy érte tud-e menni az állomásra.

Miután apa elment, hárman maradtak otthon: Luca, a macska, Bodri, a kutya és Bende, aki arra gondolt, segít az apukájának, ezért lement a gödörbe ásni.

Két-három mozdulat után azonban az ásó nagy koppanással megakadt egy kemény tárgyban. Félelmében Bodri három hangosat vakkantott, Luca ijedtében leugrott a teraszról, majd mindketten a gödörhöz rohantak. Bende addig ásott a rejtélyes dolog körül, míg az ki nem szabadult. Egy régi láda volt az.

Megfogta a két oldalát, és kiemelte a gödör szélére, majd ő is kimászott. Óvatosan felhajtotta a láda tetejét, és belenézett. Egy papír volt benne, ami nagyon réginek látszott. Bende óvatosan széthajtotta, nehogy elszakadjon. Ez állt rajta:

 

Üdvözöllek titeket kis játékomban.

A nevem Omega mágus.

Minden évben elrejtek a világon valahol egy ládát.

Ebben az évben rátok esett a választásom.

Ha végigcsináljátok a feladatokat, a játék végén busás jutalomban részesültök.

Itt az első feladat.

 

A láda alján hirtelen még egy lap bukkant fel. Bende lenyúlt érte és olvasni kezdte:

 

Menjetek a padlásra!

Ott találtok egy nyílást.

Abban a nyílásban találjátok a következő feladatot.

 

A padlásra! – mondta Bende. – Gyerünk!

Felrohantak a lépcsőn. Bende lenyomta a padlásajtó kilincsét, de az ajtó nem nyílt ki. Bodri mérgesen vicsorgott az ajtóra, mintha azt mondta volna: „Ha most azonnal nem nyílsz ki, megharaplak!”

A macska közben gondolkodott, hogyan segíthetne, majd a mancsára nézett.

– Megvan! – jelezte hangos nyávogással. Felemelte a jobb pracliját és elkezdte a padlásajtót kaparni. A másik kettő próbálta megérteni, hogy mit szeretne. Ő a kilincs felé nyújtózkodott. Bende felemelte, és a kulcslyukhoz tartotta. Luca belenyomta a karmát a kulcslyukba és elfordította. Az ajtó zárja kattant egyet, és lassan, recsegve kinyílt. Por és dohszag áradt ki mögüle. Luca merészen nekiindult felfedezni mit rejt az ajtó.

– A nyílás! – kiáltotta Bende. – Keresd a nyílást!

Bende közben talált egy zseblámpát a földön. „Ez még jól jöhet” – gondolta.

Bodri nyüszíteni kezdett: odakuporodott egy rozsdás láboshoz, amit a földön talált.

– Mi bajod van? – kérdezte Bende.

Odament és felemelte a lábost: megnézte a belsejét, oldalát. Hirtelen önmagát látta meg benne – az alja üvegből volt. „Ez nem véletlenül lehet itt” – gondolta. A kutya tovább nyüszített: Bende észrevett egy nyílást a lábos helyén.

A zseblámpával belevilágított a lyukba. A nagy feketeségből lassan felderengett valami fehérség – egy papírlap széle. Ahogy próbált belenyúlni, érezte, hogy valami kemény fémhez ért a keze, de nem bírta elérni. Luca észrevette és odasomfordált: bedugta a fejét a lyukba, majd fokozatosan az egész testét betuszkolta az egyre növekvő nyílásba. Mikor a farka vége is eltűnt, csend lett. Bende izgatottan várta mi lesz. Egyszer csak Luca feje nyakig koszosan előtűnt a nyílásból: a szájában a papírral és egy kulccsal.

– Ügyes vagy! – hálálkodott Bende és megsimogatta.

A papírt kihajtotta, de nem látszott rajta semmi. De amint a zseblámpával rávilágított, a papír egyre fényesebb és melegebb lett, betűk tűntek fel rajta:

 

Gratulálok!

Sikerült megoldanotok a rejtvényem első feladatát.

A következő feladat vár rátok: menjetek el az erdőbe.

Keressetek egy kikövezett ösvényt.

Az ösvény végén egy barlangot találtok.

A barlangot egy medve őrzi, aki egyben a kastélyom őrzője is. A medve neve: Ordar.

Kiáltsátok azt: „Omegához jöttünk!”

Ő megmutatja, mit tegyetek.

 

Irány az erdő! – kiáltotta Bende.

Bodrira rárakta a pórázt, Lucát a nyakába vette és elindultak a sötét erdő felé. Bodri útközben megugatott egy-két kutyát, macskát. Útközben azon gondolkodott Bende, hogy mi jöhet még ezek után, milyen lesz az a medve, és ki az az Omega. De ami legjobban érdekelte, hogy mit találnak az út végén.

Ahogy elérték az erdőt, az egyre sötétebb lett. Egyre félelmetesebb hangok hallatszottak: ágrecsegés, állatok zaja és madárkárogás. Ennek ellenére a három jó barát egyre beljebb merészkedett az erdőbe, de végül már az orrukig sem láttak.

Hangos károgás hallatszott a fejük fölül – mire mindhárman megdermedtek.

Egy hatalmas varjú ült felettük az ágon, és emberhangon beszélni kezdett hozzájuk:

– Üdvözöllek benneteket, kalandorok! Ezen az ösvényen haladjatok befelé. Ordarnak mutassátok meg a kulcsot, különben megtámad titeket, és megöl! Ha követitek az utasításaimat, semmi baj sem fog történni. Ezen az ösvényen haladjatok befelé!

Szavai után egy keskeny fénysáv jelent meg, ami befelé kígyózott az erdőbe. A fénysáv egy ösvényt világított meg, amin elindultak.

Mentek, mendegéltek, Bende a kezében szorongatta a kulcsot. Vigyázott, hogy mindig szem előtt legyen.

Ám Bodrit hirtelen rossz érzés fogta el. Valami rejtőzött a bokor mögött, el is kezdte ugatni. A bokorból kiugrott egy furcsa teremtmény. Nagyon megijedtek, mert még sosem láttak ennél rondább szörnyet, ami láthatólag épp őket nézte vacsorájának. Kilenc szeme és négy karja volt és lassan közelített feléjük. Szerencse, hogy Bodri jobban szerette a gazdáját saját félelménél, ezért gondolkodás nélkül nekitámadt a szörnynek. Beleharapott, de a szörnynek meg sem kottyant. Egyre dühösebben harcoltak, mikor a teremtmény hirtelen megállt, mintha meglátott volna valakit.

Bende lassan megfordult és meglátta maga mögött a legnagyobb medvét, amivel eddig találkozott. A medve egyet horkantott, mire a szörny hátrálni kezdett, és visszatakarodott oda, ahonnét jött.

Az óriásmedve ekkor a három baráthoz szólt:

– Nem kell félnetek, most jó hangulatban vagyok, nem öllek meg titeket. Feltéve, ha nálatok van a kulcs!

– Igen – mondta Bende, és megmutatta.

– Így mindjárt más! – mondta a medve.

– Te vagy Ordar? – kérdezte Bende.

– Milyen udvariatlan vagyok – nevetett a medve, majd két lábra állt és meghajolt Bende előtt, ezekkel a szavakkal: – Odvard Namen Ka Ordar vagyok, de csak szólítsatok Ordarnak.

– Ezt már megírta nekünk Omega – válaszolta Bende.

– Ti ismeritek Omegát? – kérdezte a medve.

– Ő adta nekünk a feladatot – mondta Bende.

– Haha, akkor már értem – mondta nevetve Ordar. – Ti vagytok a kiválasztottak. Kövessetek!

Útközben biztonságban érezték magukat, annak ellenére, hogy ilyen hatalmas medvét még nem láttak.

– Állj! – kiáltott fel hirtelen Ordar. – Álljatok meg itt.

Egy barlang nyílása tárult fel a szemük előtt. Ez volt Ordar barlangja.

A medve bement, majd kis idő múlva fején egy különös, ezüst sisakkal jelent meg. Odament a barlang mellett álló göcsörtös fához, megérintette, elmormolt valamit egy érthetetlen nyelven, mire a sisak és a fa világítani kezdtek. Majd megérintett egy másik fát is, mire az is világítani kezdett.

– Most add ide a kulcsot! – mondta Ordar Bendének.

Bende odaadta.

A két világító fa között egy hatalmas, díszes kapu elevenedett meg. Ordar odament a kapuhoz. A kulcsot belenyomta a kulcslyukba és elfordította, majd hátrált két-három lépést. Az ajtó lassan megremegett és kitárult. Az ajtó túloldalán Omega mágus világa tárult fel előttük.

– Lépjetek be! – mondta Ordar. – Mondjátok meg Omegának, hogy üdvözlöm!

Mindhárman beléptek és az ajtó bezárult a hátuk mögött.

Egy gyönyörű kertben találták magukat. Csodaszép növények, virágok voltak mindenütt, zöldellő bokrok, fák, tele gyümölcsökkel. A kert közepén egy szökőkút állt, melyből karamell és csokoládészirup folyt folyamatosan.

A szökőkutat megkerülve megpillantották Omega mágus palotáját. A palota kőajtaján belépve egy sötét, dohos terembe értek, melyben rengeteg csonkig égett gyertya állt. A terem közepén álló faasztal üres tányérokkal volt tele, mint amikből már évek óta nem ettek.

A következő szoba a könyvtár lehetett, mert mindenhol könyvespolcok voltak, telis tele pókhálós könyvekkel. Kétemeletes könyvtár volt, mert egy csigalépcső vezetett fel a második emeletre. A lépcső felől hangos koppanások hallatszottak. Rémülten nézett a három jóbarát felfelé, ki is közelít. Egy hosszú-szakállas ember jelent meg. Egy könyv lebegett előtte, amit varázspálcáját használva lapozott. Megpillantva Bendét, a macskát és a kutyát, mosolyra húzódott fogatlan szája.

– Végre itt vagytok! – mondta erőtlenül. – Évszázadok óta várok arra, aki végre megszabadít a rabságomból. Nem tudok enni, sem inni a szökőkútból, arra vagyok kárhoztatva, hogy mindig ugyanazt és ugyanazt a könyvet olvassam több száz éven át. Ordar barátom az, aki időnként meglátogat és most segített titeket idehozni.

– De miért pont mi jöhettünk ide? – kérdezte Bende.

– Csak az találhatta meg a ládát, akinek szíve tiszta, és önzetlenül tud segíteni másokon. Te, Bende, apukádnak próbáltál segíteni gödröt ásni, anélkül, hogy ezt kérte volna. Luca és Bodri pedig neked segített önzetlenül, hogy ide eljuthass! – mondta Omega.

– És most, hogy ideértetek, iszom a szökőkútból, hiszen annyi éven át nem ihattam és ehettem.

Mind a négyen kimentek a szökőkúthoz, amiből most is fáradhatatlanul zubogott a nyúlós karamell és a selymes csokoládé. A mágus belemerítette a mutatóujját a karamellbe, míg a nagyujját a csokoládéba. A kettőt összeérintve megkóstolta az édes szirupot.

Abban a pillanatban hatalmas dörgés hallatszott. A mágus áttetszővé vált, majd lassan egyre színesebbé, kezdett visszatérni belé az élet. A haja és a szakálla barnává változott, az arca megfiatalodott, a teste kiegyenesedett. Amikor megszólalt, a hangja zengett, mint egy trombita:

– Újra visszakaptam az erőmet! – kiáltotta boldogan. – Most már elmondhatom, hogy önző és rossz mágus voltam régen, azért is zártak bele ebbe a testbe, hogy megtanuljam, mit jelent az önzetlenség. A régi nevem Alfa volt, mostantól megint szólíthat így mindenki – szólt büszkén. – Cserébe, hogy megszabadítottatok, kérhettek tőlem bármit!

– Vau-Vau – mondta erre Bodri.

– Rendben! – mondta Alfa. Bodri kutya elé egy csont került. A kutya ugatott még egyet. A csonton hús nőtt. Gyorsan el is kezdte enni.

– Most te jössz – mondta macska nyelven Alfa Lucának.

– Miau-miau! – mondta Luca. Luca előtt egy tál jelent meg. Nyávogott még kettőt, mire a tál tele lett tejjel.

– Te mit kérsz, Bende? – kérdezte Alfa.

– Azt, hogy bárcsak mind otthon lennénk, mert már nagyon késő lehet. – mondta Bende.

Abban a pillanatban a kert forogni kezdett körülöttük, olyan gyorsan, hogy nem is láttak belőle semmit, csak a mágus sisakját, de az is egyre jobban távolodott. Az egyre gyorsuló mozgás lassanként megállt, és mire körbepillantottak, mindhárman ott álltak a kertjükben, a félig kiásott gödör mellett.

Bodri örömében boldogan elfutott, Luca pedig elégedetten nyújtózott egyet.

Bende a gödör szélére ült és gondolkodott, mi is történt velük, mikor a szülei beléptek a kertkapun.

– Mit csináltatok, míg távol voltunk? – kérdezte Bende anyukája.

Egymásra néztek mind a hárman.

– Áh, semmi különöset, csak játszottunk – felelte Bende, és elégedetten hátradőlt a fűbe.

 

A hozzászólások lezárultak.