Nagyobb korosztály III. helyezett: KALANDundOR

2013. június 20. | Szerző | Kategória: Tündérszó 2013

Tóth Szonja Kiara

 KALANDundOR

 

 Hajdanában, 165 évvel ezelőtt, mikor még ifjú, 132 éves leányzó voltam, elhatároztam, hogy tengerre szállok, kalandot keresek. Fel is szálltam egy csodálatos hajóra, melynek neve az volt: Rostalika. Nem tudom, miért, ha csak nem azért, mert annyi lyuk volt rajta, hogy egy óriás tésztaszűrésre használhatta volna. A kapitány olyan vad volt, hogy még a tejbegrízt is csípős szósszal ette, a papagája pedig olyan öreg, hogy rá kellett ragasztania a vállára, le ne essen. Szerencsére nem lettem tengeribeteg az alatt a négy nap alatt, míg sikerült kijutnunk a kikötőből. Békésen hajóztunk még egy félnapig, mikor irtózatos viharba keveredtünk. De a tomboló szél nem bírt el jól megépített hajónkkal, teljes öt másodpercig, míg aztán hirtelen, mindenféle figyelmeztetés nélkül szétesett. Belezuhantam a tengerbe, és a kapitány a ráragasztott papagájjal együtt rám zuhant. Sajnos épp tejbegrízt falatozott, és a csípős szósz rám borult. És bár a kapitány szagát még el tudtam viselni, a szósztól eszméletemet vesztettem. Egy homokos parton tértem magamhoz. A tenger simogatta a lábamat, a rákok meg csipkedték. Ennek nem örültem, mondtam is nekik:

– Áááááá!

Megpróbáltam összeszedni a piszok rákokat, gondoltam, jó lesz még később, ha megéhezem. Nagyon ügyes voltam, el is menekült az összes. Az utolsó búcsúzóul, még jól belém is csípett. Elindultam egy nem messze magasodó hegy felé. Gondoltam, ripsz-ropsz megmászom, és körülnézek, hátha volt akkora szerencsém, hogy nem egy szigetre sodort a víz. Mentem, mentem, mendegéltem, majd ballagtam, később már csak vánszorogtam. Mikor már alig kaptam levegőt, megpihentem. Lenéztem a hegy lábához, büszkén méregetve azt a száz métert, amit alig három óra alatt sikerült megtennem. Nagyon elfáradtam, le is hevertem volna aludni egyet, de megláttam egy barlangot nem messze tőlem. Hősies erőfeszítéssel átküzdöttem magam még száz méteren, s halálosan fáradtan beestem a barlangba, ahol első dolgom volt belelépni egy óriási kupac kakiba. Akkora halom volt, hogy térdig süllyedtem benne. Megpróbáltam kimászni belőle, de beleragadtam. Csak nagy sokára tudtam megszabadulni. A bűztől és a fáradtságtól tántorogva belemásztam egy repedésbe a falon, ahol nyomban el is aludtam. Nem tudom mennyit aludtam, de egy szörnyű gondolat ébresztett fel:

– Milyen állat tojik ekkorát?

Rémülten néztem a kupac felé, és megpillantottam egy akkora sárkányt, mint az öklöm. Kimásztam a repedésből, hogy körberöhögjem a minisárkányt:

– Hány év alatt építetted ezt a rakást, te mini manó? Egy évszázad kellett hozzá? Akarod, hogy segítsek tovább építeni?

Miután alaposan kikacagtam a mérgesen fújtató csöppséget, vidáman indultam kifelé a barlangból. De még mielőtt egyet léphettem volna, meleg levegő borzolta meg a tarkómon a hajamat. Lassan fordultam meg, biztos voltam benne, hogy nem akarom látni, ami mögöttem van. Az orrom előtt a picuri dög vihogott gonoszan, mögötte pedig egy hatalmas, szörnyűségesen nagy sárkány tornyosult. Világcsúcsot döntöttem visítozva való megfordulásból, és elrohanásból. Amint kiértem a barlangból, első dolgom volt elesni. Innentől kezdve az orromon csúsztam le a hegyről. Azóta ilyen pici és pisze. Nagy szerencsémre egyenesen egy gödörbe szánkáztam be, ami egy aprócska nyílásban folytatódott, amiben éppen elfértem. Gyorsan bemásztam, olyan mélyre bújtam, amennyire csak tudtam. Nemsokára megérkezett az óriás sárkány.

– Gyere ki! – kiáltotta be.

– Nem megyek! – válaszoltam.

– De gyere ki!

– De nem megyek ki!

Ilyen jól elbeszélgettünk. Egy idő után a sárkány elunta, és így szólt:

– Nem ülhetsz ott az örökkévalóságig! Gyere ki, ígérem, gyors leszek!

–  Tök jó itt, most egy pár évig elleszek valahogy. Nagyon jó kis hely ez. A bogarak aranyosak, a víz, ami a nyakamba csepeg, jól jön, úgyis melegem van.

Egyszer csak kaparászást hallottam a hátam mögül. Annyira megijedtem, hogy szőke hajam az égnek állt. Hátrafordultam, hogy megnézzem, milyen szörnyeteg jön már megint. A leomlott földből egy óriási, fehér mancs bújt elő, melynek gazdája egy hatalmas fehér nyúl volt. Nagyon reméltem, hogy nem rövidlátó, és nem néz majd répának. A nyúl körbeszimatolt, majd visszabújt az általa ásott lyukba. Ez a lyuk elég nagy volt ahhoz, hogy én is átférjek rajta. Időben értem ki ahhoz, hogy lássam, amint a nyúl egy jóképű, daliás fiúvá változik. Már nem is éreztem magam olyan rosszul ezen a helyen. Mondtam is a fiúnak:

–  Azt hiszem, mégiscsak maradok! Jól megleszünk mi együtt!

– Annak nagyon örülnék, mert nagyon magányos vagyok. De sajnos egy gonosz boszorkány elvarázsolt, és egy nap csak egy órát lehetek ember – válaszolta a csini srác.

– Hát az nem baj! Nagyon szeretem a nyuszikat! – kiáltottam.

– De holnap görény leszek!

– Majd nem megyek addig a közeledbe – nyugtattam meg a daliás ifjút.

– Holnapután büdös bogár leszek.

– Akkor majd elmegyek túrázni. Egyedül.

– De azután óriási, szőrös pók leszek!

– Igeeen? Nincs véletlenül a közelben egy csónak? – léptem hátra kissé ijedten.

–- Mégsem maradsz?

– Nem, inkább nem. Valahogy meggondoltam magam.

Szerencsére volt is a közelben egy gazdátlan csónak. Gyorsan el is kötöttem, hogy elhagyjam ezt a rémséges szigetet, és többé a közelébe se jöjjek. Soha, de soha. Még a következő húsz életemben sem.

Napokig hánykolódtam a tengeren. Dobáltak a hullámok, én pedig rosszul lettem. Az arcom egyre zöldebb színt öltött. Úgy nézhettem ki, mint az éretlen szilva. Mert néha egy kicsit el is lilult. Az egyik nap észrevettem egy hajót, de ami még jobb, ők is észrevettek engem. Miután a fedélzetre húztak, meg akartak itatni vízzel. Több se kellett nekem, úgy üvöltöttem, mint egy sakál:

– Viszed innen ezt a nyomorult vizet! Látni sem bírom már! Kólát akarok! Kóóólááát!

Kétórányi küzdelem után, nagy bánatomra mégiscsak megitattak vízzel. Rögtön rosszul is lettem, és megtiszteltem a kapitány csizmáját. Innentől kezdve békén hagytak. A kapitány szeretett volna munkára fogni, de én úgy tettem, mintha nagyon rosszul lennék. Így nem mert a közelembe jönni az idegesítő követeléseivel. Mikor partot értünk, első dolgom volt megcsókolni a földet, amit azután nem győztem kiköpködni a számból.

Megfogadtam, hogy soha többé nem szállok vízre, de még a közelébe sem megyek. El is költöztem a Góbi-sivatagba. Egy kicsit meleg van, de legalább nincs egy darab sárkány sem. Száraz is egy csöppet, de egy darab szőrös pók sincs a közelben. És ami a legfontosabb: NINCS VÍZ!

 

 

A hozzászólások lezárultak.