Kisebb korosztály III. helyezett: A nagy utazás

2013. június 20. | Szerző | Kategória: Tündérszó 2013

Csernák Noémi Réka

 A nagy utazás

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy felvidéki falu alvégi utcájának a végén egy gazda a családjával és tengernyi állatával. A sok állatot minden nap megetette, megitatta, és becsületesen gondoskodott róluk.

Volt ennek a gazdának egy lánya, aki még iskolába járt. Délutánonként kihajtotta egyetlen kecskéjüket a rétre legelni. Ilyenkor lehevert a fűbe, és mindenféle érdekes könyvet olvasott. A kecske is hallgatta a tündérekről szóló meséket és távoli országok leírásait. A kislány olyan szép tájakról és városokról mesélt, hogy a kecske úgy érzete, szíves örömest elmenne megnézni ezeket.

Történt aztán egyszer, hogy hirtelen meghalt a gazda. Nagyon szomorú volt a család összes tagja, még az állatok is gyászolták a kedves embert. A család egy ideig még ellátta őket, de később úgy döntöttek, el kell adni a jószágokat. Mikor a kislány megtudta ezt, sietve elmondta kedvenc kecskéjének. A kecske félt, hogy rossz helyre kerül, ezért úgy gondolta, jobb lesz világgá mennie. Mindig is szeretett volna új tájakat megismerni, így kihasználta a lehetőséget. Szomorú szívvel búcsúzott kis barátnőjétől, s elindult világot látni.

Ment, mendegélt, élvezte a szabadságát, közben vidáman énekelgetett. Egyszer csak összetalálkozott egy nyúllal.

– Hová mégy? – kérdezte a nyúl.

– Világkörüli útra indultam – válaszolta a kecske.

– Nem félsz egyedül?

– Eleinte nem féltem, de így, hogy közeledik az este, lehet, hogy jobb lenne kettesben tovább menni.

– Esetleg veled mehetnék! – ajánlkozott a nyúl.

– Persze, ha kedved tartja! Örülnék neki – vidult fel a kecske.

Így már ketten folytatták az utat, s nemsokára be is esteledett. Egy hatalmas fa állt a poros út mellett, annak a hatalmas odvában találtak maguknak éjjeli menedéket. Reggel aztán újra felkerekedtek. Szerencsére volt mit enniük is, mert zöld legelőkön, virágzó réteken haladtak keresztül, ahol akadt némi harapnivaló. Sokat beszélgettek, és arról álmodoztak, hogy milyen nagyvárosokat néznek majd meg: Velencében gondoláznak, Párizsban megmásszák az Eiffel-tornyot, Brémában meglátogatják azokat a híres muzsikusokat…

Egyszer csak keserves hangot hallottak. Megláttak egy bárányt, az bégetett olyan hangosan. Odamentek hozzá kedvesen érdeklődni.

– Mi a baj, barika? – kérdezték.

– Jaj, olyan magányos vagyok, nincs senkim! – mondta a bárány.

– Gyere hát velünk! Világkörüli útra indultunk.

– Ó, igen, szeretnék én is veletek menni! – csillant fel a bárány szeme.

S így már hárman ballagtak tovább. Vidáman énekeltek, beszélgettek, tervezték a kalandos jövőjüket.

Egy nap egy sűrű erdőbe értek, s nem találták a kivezető utat. Sokáig bolyongtak, amikor hirtelen eléjük toppant egy hatalmas, szőrös és csapzott farkas. Csak úgy vicsorította a fogait! Természetes hát, hogy a kis barátok nagyon megijedtek tőle.

– Hagyjátok el az én területemet, mert különben megeszlek benneteket!

– Ne bánts minket, kérünk szépen! Azonnal elmegyünk, csak hagyj életben! – kérlelték a farkast, azzal el is iszkoltak, amilyen gyorsan csak tudtak.

A nagy sietségben és ijedtségben szinte észre sem vették, hogy kijutottak az erdőből. Már nem voltak benne biztosak, hogy be akarják járni az egész földkerekséget, s jóval óvatosabbak is lettek.

Teltek-múltak a napok, a három állatka egyre jobban összebarátkozott. Útjuk hegyeken és völgyeken át vezetett, néha folyóparthoz értek, s megpihentek. Láttak szebbnél szebb virágokat, madarakat és más állatokat is. Láttak kis falvakat és nagy városokat, a réten játszó gyerekeket és dolgozó felnőtteket. De a városokban legtöbbször csak szemetet…

Mikor egy akácfa ligetbe értek, gyereksírást hallottak a magas, sűrű fák közül.

– Halljátok ezt a keserves sírást? – kérdezte a nyúl.

– Igen, én is hallok valamit! – hegyezte a fülét a bárány.

– Menjünk, és nézzük meg, ki sír ilyen nagyon! – szólt a kecske.

Elindultak hát a hang irányába, s rá is találtak egy kislányra, aki egy bokorba húzódva szipogott. Először megijedt tőlük.

– Ne félj, kislány, nem bántunk téged! – szólt kedvesen a bárány.

– Miért sírsz? És mit csinálsz itt egyedül? – kérdezte a kecske.

– Azért sírok, mert eltévedtem. Az édesanyámmal jöttünk ki szamócát szedni, de én, amikor észrevettem egy szép pillangót és követtem, elveszítettem az anyukámat. Most nem találom a haza vezető utat! – pityeregte a kislány.

– Ne sírj, majd mi segítünk neked! Hazaviszünk, megígérjük! – ígérték egyszerre a kis állatok.

– Hogy hívnak? – kérdezte a nyuszi.

– Az én nevem Dórika. Olyan boldog lennék, ha megtalálnátok az édesanyámat!

– Gyere, Dórika, induljunk haza!

Ezzel kivezették a kislányt az ösvényre, s elindultak. Lassan már Dórika sem sírt, velük nevetett és énekelt, bízott új barátaiban. A távolban hirtelen egy tanyát láttak felbukkanni, s Dórika felkiáltott:

– Nézzétek, az a mi házunk! – s már futott is ház felé, az állatok pedig utána.

A kis tanyán már nagyon aggódtak a kislányért, s nagy volt az öröm, hogy végre előkerült. Dórika mindent elmesélt: hogy hogyan tévedt el, s hogy a kis állatkák hogyan mentették meg.

– Anyu, ugye nálunk maradhatnak! – kérlelte édesanyját. – Jó helyük lesz! Tágas az udvar, nagy a legelő, majd én gondoskodom róluk. Nagyon megszerettem őket!

– Ha ők is szeretnének, maradhatnak. – egyeztek bele a szülei.

A három jó barát kisebb tanakodás után végül úgy döntött, hogy maradnak, hisz ilyen kedves emberekre találtak. El is fáradtak már a nagy vándorlásban, jobb lesz itt, biztonságban. A nagyvilág különben is elég veszélyes!

A kecske, a nyuszi és a bárányka örökre a tanyán maradtak. A család szerette őket, szépen gondoskodott róluk, Dórika pedig sokat játszott velük.

Többé eszükbe sem jutott világgá menni, mert itt végre boldogok voltak.

A hozzászólások lezárultak.