Nagyobb korosztály küldöndíjas: Mese a tollról

2013. június 20. | Szerző | Kategória: Tündérszó 2013

Belényesy Zsófia

 Mese a tollról


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy írószergyár, ahol éppen tollakat gyártottak. A fém gépek furcsa, élettelen karjai ide-oda rakosgatták, pakolgatták őket és mindegyikbe ugyanolyan kék tintát öntöttek és pontosan ugyanannyit. Külső műanyagból készült burkolatukat ugyanúgy kék alapon vékony fehér csíkosra festették, aztán a kemény gépezetek egy hosszú, ruganyos felületű futószalagra pakolták őket durván és nemtörődömül.

A sima szalag gyorsan végigkanyargott több magas mennyezetű termen, amikben ceruzákra nyomták a márkajelzést, festékgombokat ágyaztak műanyag tartóba, radírgumikat csomagoltak össze, vagy ragasztók tartósságát vizsgálták. A tollak ámuldozva néztek körül a világban, hiszen most jártak benne először. A gumi meg a tinta illatát olyan gyönyörűnek találták, mint amilyennek mi emberek a virágokat. Ezek között a tollak között volt történetünk főhőse, egy ugyanolyan kék és jelentéktelen szerszám, mint a többi. De a sors (na meg én is) őt választotta a történet főszereplőjének. A futószalag lassan megállt egy KÉZI ELLENŐRZÉS feliratú táblácska előtt és mindenféle meleg, ragacsos kezek fogdosták őket, ahogy hősünket is. Kiragadta pár öreg, barázdás ujj és hosszasan forgatta. Ó, milyen furcsa érzés is volt az: a felülete sokkal egyenetlenebb volt, mint a fémkaroké, barázdás, furcsa és a toll valami enyhén lüktetett.

– Vajon mit csinál? Mért vizsgálgat ennyire? Talán megtetszettem neki és magával visz? Tán rosszat tettem és megharagudott rám? – gondolta, amikor a kéz megannyi társa közé, egy kartondobozba dobta, és egy érces hang csak ennyit mondott:

– Semmi eltérés.

– Rendben! – mondta egy másik, és felemelte a ládát, amiből a toll kinézve csak annyit láthatott, hogy a többieket is pár perces ellenőrzés után ugyanúgy becsomagolják, vagy, mondván, hogy rosszak, egy szétrepedt vödörbe hajigálják.

– Vajon mi lesz velem? Hová visznek? Egyáltalán mit jelent az, hogy „semmi eltérés” vagy „hiányos” és „rossz”?

Ebben a pillanatban valami nagyon furcsa hangot hallott (mintha nyújtanának valamit, ami műanyagból van és vékony), a doboz tetejét leragasztották és behajították egy fürdőszoba méretű valamibe, ami mozgott, rezgett és bűzös füstöt eregetett magából. Egyszer csak hősünk azt vette észre, hogy elindul vele együtt. A doboz belsejében koromsötétség és teljes káosz uralkodott: valami láthatatlan dolog csavarta, hajigálta és dobálta össze-vissza a megrémült tollakat, akik minden másodpercben a falnak vagy egymásnak ütköztek, miközben folyamatosan mondták a magukét (vagy csak egyikük ordított hangosan, ezt nem lehet megállapítani, ugyanis a tollaknak tökéletesen ugyanolyan hangjuk van). Az a toll, aki köré építem a mesémet, viszont csöndben volt, egyáltalán nem is jött ki egy szó se a torkán.

– De mit jelent, az hogy „semmi eltérés”? – morfondírozott még mindig, mert nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán szemrehányást tettek neki és ő nem érti. De már nem gondolhatott több dologra, mert a nagy mozgó valami megállt, őket pedig az időközben kinyitott ajtón kifelé tuszkolták, és olyan tíz méter hosszan kézben cipelték. Ez sokkal rosszabb volt, mint maga az út, mert a kéz még olyan egyenesen sem volt képes tartani, mint az, ami eddig vitte őket. Így aztán kétszer vagy háromszor jobban rázkódtak, mint az út során. Aztán bevitték őket valahová és letették őket egy asztalra (legalábbis a toll erre következtetett a hideg-meleg váltakozásából és a nagy zuttyanásból, amit éreztek).

– Meghoztam a szállítmányt, asszonyom – mondta egy eddig ismeretlen hang, és elkezdett kotorászni valahol.

– Már meg is van. Itt kell aláírni!

– Rendben, köszönöm – mondta egy valamivel lágyabb másik. Aztán valami sercegett és mintha félbehajtottak volna egy darab papírt.

– Viszontlátásra!

– További szép napot! – búcsúzkodtak, majd a lágy hang tulajdonosa (ezt a toll onnan tudta, hogy közben tüsszentett egy jó nagyot) felnyitotta a ládát, szép lassan egy polc negyedik fokára pakolta őket, és egy kis táblát tett eléjük: „prémium golyóstoll 85.- Ft”.

– Andi, légy szíves tedd a radírokat a grafitok mellé! – szólt az a nő, aki már korábban is beszélt.

– Jó, mindjárt – szólt egy másik.

– Mi az, hogy Andi? – kérdezte a toll. (Nem is várva a választ, csak úgy.)

– Az egy név – felelt tudálékos hangon a mellettük helyet foglaló tűzőgép.

– Mi az, hogy név? – kérdezett vissza a toll.

– A név egy olyan szó, amit születésünkkor kapunk és egy életen át viselünk.

– És nekem mi a nevem?

– Neked az a neved, hogy prémium golyóstoll 54111111100000 – olvasta le a sorszámot a toll kupakjáról a tűzőgép.

– De hát mindegyikünkre ez van ráírva.

– Igen, mert egyedi név csak az embereknek jár, mert ők mind mások és mások és mások és más és más néven szólítják őket.

– Ti viszont teljesen egyformák vagytok – tette hozzá kicsivel később.

– Minden nap ünnepeljük egy név napját – mondta teljesen váratlanul egy falinaptár.

– Annak mikor van a névnapja, hogy prémium golyóstoll 54111111100000?

– Az ilyeneknek nincs névnapja, ezek csak sorszámok és csak azért találták ki őket, hogy ha idő előtt elromolnátok, azt be lehessen jelenteni – mondta, de már többet nem mondhatott, mert egy idős hölgy leemelte és a kosarába tette. Ekkor a toll egy kicsit elkámpicsorodott.

– Én nem vagyok egyedi? – kérdezte szüntelen magában egészen délutánig, amikorra társai felét megvásárolták és az ott maradottak vagy aludtak, vagy értelmetlen dolgokon veszekedtek. Ekkor a boltba betoppant egy kislány, hogy ajándékot vegyen annak a fiúnak, akit a karácsonyi angyalsorsolásban húzott. A hősünkkel szembeni polcról levett egy képeslapot, amire egy fenyőfát pingáltak, majd hosszasan gondolkodott, hogy zöld vagy kék tollat tegyen mellé, de hirtelen az órára nézett és eszébe jutott, hogy mindjárt kezdődik a zongora szakköre. Gyorsan kikapott egy tollat a 85 forintosok közül, bedobta a kosarába, sietve kifizette, majd uzsgyi, ki az utcára. Utcáról a buszra, buszról pedig a zeneiskolába. Nem is tudta, hogy az a toll, amit kivett, történetesen a mi hősünk.

A toll egy éjszakán át kucorgott a táskájában, mire másnap reggel becsomagolták a képeslap meg egy bonbon társaságában és délelőtt, vagyis a karácsonyi szünet előtti utolsó napon odaadták annak a fiúnak, akinek szánták. Ő másnap egy asztalra tette és nem is nyúlt hozzá három teljes hétig, amíg le nem járt a karácsonyi szünet. Ekkor a kisfiú belerakta egy bőrtokba, amiben sorban színes ceruzák és grafitok álltak. Majd a bőrtokot betették egy nagyobb tárolóba és elő sem vették, míg valaki azt nem mondta, hogy:

– Nos, ha ennyire nem bírtok magatokkal, akkor mindenki fölírja a füzetébe, hogy röpdolgozat: Az Árpád-ház tagjai!

Ekkor a kisfiú remegő kézzel elővette és alig hallhatóan így szólt:

–  Nem tanultam, tanár úr kérem.

– Akkor egyes. Hozd ki az ellenőrzőt!

A fiú felütött egy kis könyvecskét, amibe a történelem feliratú oldalhoz felírta a dátumot, meg az osztályzatot, aztán kiszállította a tanári asztalra. Ekkor egy éles hang ütötte meg a fülét. A többi gyerek némán felállt, és papírokat szórt a szigorú ábrázatú öregember kezébe. Egy kis idő múlva, amikor a toll gazdája hazatért, borzasztó dühös volt és többször is elátkozta az egész Árpád-házat meg a tanárát.

– Ennek is csak az a nyomorult toll az oka! – kiáltott, és a földhöz akarta vágni hősünket, de a toll megpattant az asztal sarkán, végigbukfencezett a könyvespolc egyik fokán és bepottyant a radiátor mögé. Egész éjszaka ott kucorgott egyedül. Meg a következő éjszaka, és azután hetekig, hónapokig és évekig. Minden nap teljesen egyhangú volt számára: ugyanaz a fehér fal és ugyanaz a radiátor.

Éppen öt évvel az után, hogy idekerült, egy napon egy másik toll esett mellé, a toll nagyon megörült neki és máris udvariasan megpróbált beszélgetni vele:

– Bocsánat, ha zavarom, de önnek mi a sorszáma? –  kérdezte udvariasan.

– Ne sértegessen! Nekem nem sorszámom van, hanem nevem – mondta és megmutatta a másik oldalát:

– Barnabás – olvasta a toll.

– És én sokkal különlegesebb vagyok! Látja, egyszerre négy színnel is tudok írni – mondta –, viszont maga unalmas és kék. Ah, micsoda pór.

Erre a tollnak eszébe jutott az a régi beszélgetés a tűzőgéppel.

– Igazuk is van – gondolta, és annyira elszomorodott, hogy újabb öt évig nem szólt és nem is csinált semmit, csak szomorkodott. A kisfiú, akiből időközben író lett, elért a regénye utolsó oldalához, amikor kifogyott a tolla.

– Az ördög bújjon ebbe a vacakba! – mondta, és földhöz vágta. Ekkor ceruza után nyúlt, de nem talált egyet sem. Indulatosan felállt, és körülnézett a szobában. Hirtelen meglátta a toll sorszámán megcsillanó fényt. Nem tétovázott, kikapta a radiátor alól, és befejezte a művet. Kedves, öreg jószág, simogatta meg a tollat, és azon túl már csak vele írt boldogan, amíg meg nem halt.

Azután a tollat kiállították egy múzeumban, mint híressé vált gazdája kedvenc írószerszámát. Bár rengeteg teremőr magyarázta el, egyetlen csivitelő nebuló vagy kíváncsi riporter sem hitte el, hogy régen csak ő is egy átlagos toll volt, akinek még nevet sem adtak, és soha nem ért többet 85 forintnál.

A hozzászólások lezárultak.