Levél a seholse lévő házba

2014. április 24. | Szerző | Kategória: Híreink, Vajda János - díj

Levél a seholse lévő házba

A Vörösmarty Társaság és a Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár Egyesület 2013-ban közösen alapította meg a Vajda János-díjat a Költészet Napja tiszteletére, a Fejér megyében élő és alkotó költők elismerésére. A díjat idén másodszor ítélték oda, és az Ünnepi Könyvhét Fejér megyei megnyitóján, Székesfehérváron kerül átadásra.

A rendezvényt Adorján Viktor, a Gárdonyi Géza Művelődési Ház és Könyvtár Egyesület elnöke és Bobory Zoltán, a Vörösmarty Társaság elnöke nyitotta meg, majd a tavalyi évi díjnyertes, Szegedi Kovács György adta elő a „Találkozás a gyönyörű régésznővel” című versét.

2014. április 11-én, a Vörösmarty Társaság székhelyén az első fordulóban sorrendben az alábbi költők olvasták föl versüket:

Káliz Sajtos József (Arcom a Sárvíz tükrében)

Gál Csaba Sándor (Mennyremegés – felolvasta: Pék Eszter Anna)

Bartal Klári (Szomorkás köszöntő)

Koch Imre (szorongás)

Gáspár László (Rétegfelvétel)

Cseke J. Szabolcs (Pantomim)

Tóth-Hekkel Arany (Megfakult zászlónk)

Saitos Lajos (Hármasoltár)

Simek Valéria (Egymáshoz hajolva – felolvasta: Dőry Magdolna)

Szikra János (Levél a seholse lévő házba)

A második fordulóba jutott költők ebben a sorrendben szerepeltek:

Bartal Klári

Gáspár László

Simek Valéria

Szikra János

A második forduló alapján a legtöbb szavazatot kapta, s így 2014-ben

Vajda János-díjas:

Szikra János

 

KÁLIZ SAJTOS JÓZSEF

Arcom a Sárvíz tükrében

 Sárróna ege alatt
életem
– akár a cincák, árkok vize –
gyorsan elszaladt…

Nézem a kanálist.
Most épp olyan nyugodt,
mint gyerekkoromban,
mikor kipróbáltuk
a ’motorcsónakot’,
a búcsúfiát – s én
fölé hajolva lestem,
hogy’ pöfög.
Nyakig sárosak voltunk:
hajósinas kis ördögök…
Azóta szép lassan
megszelídültünk –
ahogy akkor este is
anyánk keze között,
lecsutakolva a sarat,
mi ránk fröcsögött.

Sár és víz – lám ez a sorsunk,
így telik életünk…
Még tart a gyertyánk
heve, lobogása
s dohogó csónakként
csak forgunk, forgunk
a sáros vizen…
Mígnem a Szellő
azzal üzen,
hogy ellebbenti a lángunk.

De most nyugalom van,
sehol egy fuvallat,
csak a tücskök hangját hallom…
Állok a deszkapallón,
mint régen
– s arcom ott ring
a Sárvíz tükrében.

KOCH IMRE

szorongás

az agora üres kívülállók lettünk
otthontalanok
árnyékunk az irányát vesztett
útba szivárog
egy dühös ujj elmaszatolja
a fénytől barázdált képet
mely önnön káprázatunkra hasonlít
vakok vagyunk
az út visszahőköl előttünk
boltozatán a száraz lenyesett fű
mint a lélek egy darabja
a szemünk mélyére égetett hegekben

GÁSPÁR LÁSZLÓ

Rétegfelvétel

Koplalóművész, koldus
szakképzés van, lehet
akárki doktorandusz
– ács, mérnök egyre megy –,
szert tehet – majdnem ingyen –
minden mesterfogásra,
kinek munkája nincsen,
csak kunyerál – hiába!

Lerobbant, ócska gyárak
helyén, most már a multik
zsoldjában fabrikálhat,
ki bírja szusszal, s tud is!
Menedzser, kalkulátor
lesz ficsúrból, macából,
s nem lesz, csak operátor
ki vén, bárhogy ficánkol!

Háza, macskája sem lesz,
ha nem futja tudásra!
Ha nincsen három nyelve
(s nem is telik tanárra),
még azt sem kaphat: éhbért,
melót; gürcös, keserves
robottal szerzett – vérért
vízre jó – jövedelmet!

S ha úgy látják, elég már
összelejsztolt suska,
odébb áll az egész gyár,
neki meg jó, ha futja
– segélyből – átképzésre,
ha nem, letett kalappal
ülhet a templomtérre
kuncsorogni, faarccal!

Ki kisvállalkozásban
kínlódik, sertepertél
a pénz körül, bokázhat
az is, nem tör fel testvér!
Ömlik a korpa bőven
tébére, meg adóra,
tollászkodhat tükörben,
de nem költhet szabóra!

Boldog, ha – ritkán – közben
van mit fogához verni,
s nem kell szétdőlt cipőben
– hozomra – virslit enni!
Ha nem titokban seftel
lopott cuccal, nunával,
gengszterrel, nepperekkel,
felsül az iparával!

Más két kézzel, kapával
evés kis földjét túrja,
tehénkével, kaszával
küzd, még az ág is húzza!
Három holdján cicózik
a szárazsággal, gazzal,
amit vet, mind halódik,
babot zabálhat babbal!

Hiába hordja – hátán,
a van kocsin – piacra
vacakját, veszt az árán,
fogadkozik: pipacsra
áll át! Ha terményéért
házhoz megy a kucséber,
egy fecnit ad – ígérvényt –,
s végül meglép a pénzzel!

A nagygazda vidáman
fürödhet tejbe’, vajba’,
ha nem segít az állam,
nyakán marad a marha!
Nyeli a dohányt – hegyben –
a bérelt szükségmagtár;
ha megtelt, egy az egyben
eldobható a kaptár!

Aki értelmiségi
(tudós, tanár, vagy orvos
– de nem prókátor!) s érti
a dolgát, bármily szorgos
szegény, hiába brusztol
(birkózik sok ripaccsal),
ha nem paríroz, kussol,
röpül. mint a kisangyal!

(Ha nő – fiatal, formás –
s kufircolni se restell,
nem lesz könyvelő, fodrász,
bolti pultnál se lebzsel!
Pénzes patrónust választ,
pornót, sztriptízt… Kaszálhat…
Dugi pénzből csináltat
keppet, mellet magának!)

A vén nyugdíjból próbál
meg valahogy megélni,
korgó gyomorral lófrál,
nagyokat nyelve nézi
a polcokon a gácsér
pompás püspökfalatját;
feléli fűtés, kvártély
a szűken mért fabatkát!

Eladott mindent, már csak
bolhája van, s pár könyve,
szívesen elbabázna
más gondjával, tökölne
akármivel, ha nincs is
belőle semmi haszna!
(A postásban sem bízik,
s nem jár a pénzpiacra!)

S van kinek csak doboz jut,
meg huzatos hídaljak,
kikezdte fekély, skorbut,
motyogva jár, agyalhat:
lesz-e mára ebédje,
vagy a széttúrt kukákba’
megint papírszemét, meg
rothadó zöldség várja?!

Suszter, fodrász, pék, kocsma
felőle ki se nyisson,
nem költ ruhára, kosztra!
(Néha álmában – titkon –
kolbászt zabál – egy rőffel,
kenyér nélkül – utána
– míg bajlódik a sörrel –
rágyújt egy Havannára.)

Ahol meg összecsődül
a pénz – gyűlik a tőke –,
ott is akad gond csőstül:
vörös legyen, vagy szőke;
aranyból, vagy csak rézből
legyen a gomb a házra;
futja a nyereségből
az elitiskolára?

Cipőkanállal fér be
a garázsba az autó
– az ötödik –, kezébe
harap néha a sajtó
– mit harap? eszi, marja –
azt forszírozva: Isten
adta? lopta? kicsalta
a zsét? Mért nincs még sitten?

Közben folyik a koldus
továbbképzés, lehet
mindenki doktorandusz
– ács, mérnök egyre megy –,
szert tehet – majdnem ingyen –
minden mesterfogásra
az őrült happeningen,
ha nem jut munka, bárca!

TÓTH-HEKKEL ARANY

Megfakult zászlónk

Pipacsokkal ékelődve, mézillatú napsugárral érlelőn
Magyar földnek volt koronája, hazánknak gabonája, –
Adott bőven ennivalót, s gazdálkodó szegény népünk
Megtermelte nékünk, – nem volt másra szükségünk!
Én is fogtam eke szarvát, gyermekként a ló zabláját, –
Szántottuk a saját földet, gazdája volt mindegyiknek!
Rendszerváltás, új felállás, szabadság várás:
Szépreményű üzenettel, mi nem volt „átkos”…
Üdvözítőn lengettük piros-fehér-zöld zászlónk!
Elvtársak mentek, urak jöttek, s tettek-vettek…
Múltak évek, s urak helyett újabb urak jöttek, –
Léptünk előre párat, vissza tán félszázat!
Sorvad a magyar ugar, sok lett a pazar, –
Savanyúszagot csapkod a nyári szél, –
Elszegényedés, sanyarú lét, csonkolt életek!
Sok az éhes száj és az utcalakó hajléktalan…
Koldust láttam, s látványától szívem szorult:
Novemberi hóesésben jeges betonon ült, –
Művégtagjai botjai mellé rakva hevertek!
Régen is volt szegény, de munkájából megélt, –
Hittel teli reménnyel, a krónikás szavak erejével!
Fénytelenség zúdult reánk, –
Európa szívében vajúdik hazánk:
Zászlónk színei megfakultak, –
Ékes pávatollak lekonyultak…
Kincses sziget, – büszkeségünk, –
Nyerd vissza az üdvösségünk!

(2010)

SZIKRA JÁNOS

Levél a seholse lévő házba

Mielőtt végleg a földbe süllyedek,
őserdők, zöld tüdők, hadd szólok hozzátok, gályákat rejtő tengerek,
tollas lidércek, madarak, lelkem füttyösei, jajgató lécek, bácskai jegenyék,
porbavert falvak, legyalult tanyák, köztetek szórom a szívem szerteszét,
hadd halljék szavam szótlan is, visszhangtalanul,
hol horizonttalan szikbe fullad a tengeriföld, s a föllazult égi azúr,
hol rájaütéssel, ajkán szederrel ringott felém a szerelem,
s rideg csípőjén lázban vacogva megtörtént mégis az Élet velem.
Megtörtént, s meg-
tört volna, ha
anyám késfakó viaszosvászna nem vár, nem cseng fülembe szava:
„Egyél, kisfiam, messziről jöttél, s Isten tudja csak,
mikor jut szádra csók, gyomrodba meleg falat” –
horpadt a melled, beroskadt barlang a hátad,
hány éved van még, hány hónap, hány hét, hány nap, s hány az apámnak?
Mit tegyek érted? Mit is tehetnék… Botfából sarjadt ágas fa,
csontvelőt rezgő széles agancsom nem fér be seholse lévő házadba.
Mielőtt végleg a földbe süllyedek,
anyám, anyácska, az első hó előtt hazamegyek,
Mányi is ott lesz és Tili, nyomában fekete macska,
tortát majszolva, tűnődve lép át a tükrön Manda,
s Nenne morzsol majd értünk egy végtelen rózsafüzért,
Jolán és Anna
leszáll a mennyből, s két öregapám
is bemutatkozik végre egymásnak (utólag) talán,
ránknyikordul a kapu, Buksi fölugat, s Kempelen Farkas susztermattot ad
Garri Kaszparovnak a kivágott, százéves bácsalmási diófa alatt,
repatriálnak a Plettlik, s a söröshordók közt tangóharmonika szól
az Alpokon túli átkozott, átkozott–áldott sváb dombok alól.
Így élünk – holtan. Felöltöd szétmállott matrózruhád,
háromévesen ülsz kisautódban kilencszázharmincban, nyomod a labdadudát,
bicikli fordul a sarkon, rajta egy atlétatrikós kéményseprősegéd,
elgázolod, majd két lányt szülsz néki – mit sem tudsz erről, s rólam se még.
Mielőtt végleg a földbe megyek,
juharfa lombok, jázmin szerelmek, gólyákkal terhes tág egek,
hadd mondom el még: tollas lidércek, lángzöld jegenyék,
levert harangok, barátok, nők, köztetek szórtam a szívem szerteszét,
és gyönyörű volt, és rettenetes ez az ördögi, szent, szent, szent özön,
és értelmetlen, és érdemes, és köszönöm, anyám, köszönöm.

Címkék:

A hozzászólások lezárultak.