Andrásy Nóra – Az adóhivatalban

2014. június 24. | Szerző | Kategória: Tündérszó mesék 2014

Andrásy Nóra

 Az adóhivatalban

 

– Kop-kop – hallatszott az adóhivatal nagy diófaajtaján.

– Tessék! – nyitott ajtót a kapus.

– Jó napot kívánok, kapus bácsi, kérem, tessék megmondani, hol van apukám?

– Á, Pista, te vagy az! Meg se ismerlek! Az utolsó emeleten balra, a legutolsó ajtó, a 345-ös.

– Köszönöm szépen – mondta Pista, s már rohant is felfelé.

Kip-kop, hallatszott a nagy, szürke lépcsőkön cipője hangja. Az adóhivatal különösen bizarr hely volt. Nagy, magas falak, szürke, dísztelen és koszos mindegyik, s ráadásul még penészes is. Pista sose szeretett ide járni, hiába mondogatta akárhányszor anyjának, mégis mindig, de mindig őt küldte. De egyetlen jó dolog azért mégis volt az adóhivatalban azon kívül, hogy apja ott dolgozott, ami nem volt minden szempontból a legjobb. A sok érdekes, felfedezhető hely, azok voltak a jók, bizony. Mindig minden folyosón talált Pista egy olyan ajtót, amely résnyire nyitva állt, vagy amelyik mögül nem hallatszott emberhang. Ezek különösen az utolsó emeleten fordultak elő, mivel az volt a legkihaltabb, amely nem is olyan meglepő. Pista eközben eljutott az utolsó emeletre, mert nem is volt olyan kevés emelet, nehogy azt higgyétek, nem lehetett csak úgy hipp-hopp felszökkenni az utolsó emeletre. Egyenesen balra fordult, hogy minél hamarabb befejezze tennivalóját. Olyan éles kanyart vett, hogy majdnem hasra esett. De Pista talpraesett gyermek volt, nem olyan, aki egy kanyartól hasra esik. Ajtótól ajtóig szaladgált, többször is, de a 345-ös ajtót valahogy csak nem találta meg. Hát ilyet meg aztán ki látott még? A kapus mond egyet, s más a valóság…? Pista aztán úgy meglepődött, hogy az csuda. Meglepettségében azt se tudta, mit tegyen. Mivel más ötlete hirtelenjében nem akadt, újra leszaladt a kapusfülkéhez.

Ez a látvány tárult elé, s mondhatom, nem a legszebb: egy apró szobaszerűségben egy szakadozott, dülöngélő fotel (jó nagy), egy kopott, nem a legmasszívabb fából készült asztalka, amin a napi újság feküdt kinyitva. Szőnyeg nem volt, csak a kopott padló. De a kapus sehol. Pista most már tényleg kezdett félni. Mi folyik itt? Jó, hogy szereti a kalandokat, de nem annyira, hogy a kapus eltűnjön, és hiányozzon a keresett ajtó. Ijedtében visszaszaladt az utolsó emeletre, hátha csak nem vette észre, és az ajtó mégis ott van. De tévedett. Ekkor már teljesen eluralkodott rajta a félelem. Se kapus, se ajtó, és ami a legrosszabb, az apja sincs sehol!

Nagy ijedtségében hirtelen egyszer csak emberhangot hallott, káromkodást, meg írógépzajt, szakadozva. Valószínűleg ezért volt a káromkodás. Pista halkan beljebb csúsztatta az ajtót – végre egy életjel! Az ember nem vette észre Pistát a zajban, s csak azután figyel fel rá, miután Pista már megköszörülte a torkát. A férfi eleinte nem ismerte fel a fiút, pedig elég gyakori vendég volt ott. Majd csak miután Pista bemutatkozott, esett le a férfinak a tantusz. De Pista meglepetésére a férfi nem mutatkozott be. Egyenesen a folyosólépcsők felé vezető részre masírozott. Lement a lépcsőkön egy emeletet, majd befordult balra. A folyosó végén Pista szerint ott állt a valaha a legeslegkopottabb, legeslegpiszkosabb, legeslegpenészesebb ajtaja a világnak. És az ember oda tartott! Az nem lehet, hogy az ő becsületes, tiszteletreméltó apukája a mögött a borzadály mögött dolgozzon. Nem, nem, az kizárt, de még mennyire hogy az! Pedig, ahogy a férfi kinyitotta az ajtót, az apját pillantotta meg, egy ugyanolyan kopott fotelben, mint amilyet a kapusnál látott. A fal is ugyanolyan penészes, kopott és piszkos volt, akárcsak az ajtó kívül. Csakhogy az apja aludt. Épp emiatt a férfi a szája elé kapta a kezét, hogy Pista csak úgy nézte a gyors mozgást. De a fiú már tudta, hogy miért volt a gyors mozdulat: az adóhivatalban nagyon szigorú szabályok uralkodtak, s aki azt megszegte, már repült is, olyan gyorsan, hogy észre se vette.

Hogy őszintén megmondjam, Pista nem is nagyon csodálkozott azon, hogy apja elaludt, mivel még éjjel is az aktalapokat helyezgette. Még azután is azokkal babrált, miután Pista elszenderedett. De hogy apja igazát védje, aki jelenleg nem szállhatott vitába, esdeklő pillantást vetett a férfira, akinek még mindig nem tudta a nevét, és már nem is nagyon hitte, hogy meg is fogja tudni. Így álltak jó pár percig, amíg az ember, mintha lassított felvételben mozgott volna, csigalassúsággal leemelte kezét szája elől, és alig láthatóan bólintott. Ezért, amilyen halkan csak tudták, becsukták az ajtót (igen, azt az undorító, penészest, aminek még a kilincsét is szinte ellepte a penész, undorító lehetett megfogni is). A férfi a művelet után felszegett fejjel, hangtalanul és jó hangos léptekkel visszament a kattogó-csattogó írógépéhez, Pista pedig hazafelé indult.

Az úton hazafelé azon gondolkozott, vajon hova tűnhetett a kapus? Jobbnál jobb és mindegyikkel egyre ijesztőbb ötlete támadt, és egyre jobban kezdte érdekelni. Így gondolkodva egy levélkét talált az út kellős közepén, s mivel egy árva lélek sem járt arra, akié lehetett volna az elszórt cetli, Pista felvette, és elolvasta. Ez állt rajta: „Tudom, hogy a kapust keresed. Gyere egy utcával arrébb!” Pista igen különösnek találta az üzenetet, de mivel túlságosan érdekelte a kapus holléte, elment egy utcával arrébb. S mikor szétnézett, csodák csodájára ott sétált vele szembe a kapus, majdhogynem nekiment Pista. Meghökkentségébe alig tudott kinyögni egy „jó napot kívánok”-ot, de halkan azért csak elmotyogta. S mivel az is érdekelte, hova megy a kapus, követni kezdte, de tisztes távolságból, hogy mégse legyen annyira feltűnő. S mikor befordult a sarkon, hiába nézett balra, és jobbra, nem akart hinni a szemének.

A kapus nem volt sehol.

 

 

Címkék:

A hozzászólások lezárultak.