Magassy Bianka – A kék ceruza kalandja

2014. június 24. | Szerző | Kategória: Tündérszó mesék 2014

Magassy Bianka

 A kék ceruza kalandja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kék színű ceruza. Megbecsült íróeszköz volt ám. Gazdája, akit Grétinek hívtak, nagyon szerette őt. A leggyönyörűbb színesnek tartotta a világon.

Történt egyszer, hogy Grétitől legjobb barátnője, Vera, kölcsönkérte a ceruzát. Gréti féltette is, meg nem is, de jó szíve miatt mégis kölcsönadta. Viszont Vera lelkére kötötte a következőket:

– El ne veszítsd!

– Rendben!

– Ki ne törd a hegyét!

– Persze!

– Jaj, össze ne fogdosd festékes kézzel!

– Nem, nem!

– De a legfontosabb! Senkinek ne add oda!

– Nem adom oda senkinek! – ígérte Vera.

– Biztos? – bizonytalankodott Gréti.

– Persze, ne félj!

– Rendben, itt van!

Vera nagyon örült a kék ceruzának. Csak színezett és színezett. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, mennyire elszaladt az idő. Egyszer csak megszólalt a csengő, ami egyben a hétvégi szabadságot is hirdette, hiszen péntek volt.

– Hurrá, vége a hétnek! – dübörgött az osztály, futott a sok gyerek…

Mindenki pakolt, és szaladt ki az udvarra. Persze Vera és Gréti is. A kék ceruzát, amit kikészített, sajnos elfelejtette visszaadni jogos tulajdonosának, Grétának.

Ami ezután történt, az lett minden baj kezdete.

Marci megpillantotta a padon árválkodó kék színest. S mivel ő volt az osztály legborzasztóbb pimasz tagja, aki mindig rosszaságon törte a fejét, úgy gondolta, jó móka, ha a ceruzát és a padot kicsit meglöki.

A ceruza, aki már így is izgult, most elkezdett félni.

– Jaj, mi fog most történni velem? Hol van Gréta és a jó puha tolltartó?

Félelme sajnos nem volt alaptalan. Marci addig lökdöste a padot, és rajta a ceruzát, hogy az egyenesen belegurult a szemetesbe.

Az ijedt ceruza teljesen megszédült. Egyszer csak megpillantott maga mellett egy almacsutkát.

– Te ki vagy? – szipogott.

– Én egy almacsutka vagyok!

– Mondd, mi lesz most velünk?

– Sajnos én azt nem tudom!

Egyszer csak azt érezték, emelkednek.

– Jaj, mi ez? Ki ez?

– Ő a takarító néni!

Nagy csörgés után egyszer csak egy nagy zsákban, majd egy nagy autóban találták magukat.

– Sziasztok!

– Helló!

– Ti kik vagytok? És tudjátok, mi történik most, hová visz bennünket ez az autó?

– Sajnos a szeméttelepre megyünk, de előbb a „végzet gyárba!”

A ceruza és az almacsutka nem tudta, mi az, de nagyon féltek. Szorosan egymás mellé kuporodtak, és várták, mi is fog történni velük.

Hamarosan megtudták, mi is az a rettenetes hely. Látták, hogy egy gyár felé tartanak, a gyárban pedig ott egy zúzógép, ami szétzúzza azt, amit a szemetesbe raktak. Széttörik, megégetik, vagy csak kilapítják egyszerűen a dolgokat. Rettenetesen féltek!

Szalagra került a kék ceruza és a barátja is. Mielőtt megtörtént volna a baj, a ceruza leugrott a szalagról. Szomorúan vette tudomásul, hogy egyetlen barátja nincs többé. Csak egy pici magocska esett le a szalag mellé.

A kék ceruza a zsebébe rejtette a kincset, és gurult, gurult, s közben kék könnycseppek gurultak az arcán. Egy kis zugba bújt. Úgy gondolta, hogy itt legalább senki és semmi sem bánthatja. De rosszul gondolta!

A zug másik oldalán hatalmas patkányok piros szeme izzott a sötétben.

Nagyon megrémült! Futni akart, de a másik oldalon egy nagy pók nevetett.

– Jaj, mit akartok tőlem? – kérdezte remegve.

– Csak a fogunkat szeretnénk kicsit megélesíteni rajtad!

– Kegyelmezzetek nekem! Én csak egy szegény, elveszett kék ceruza vagyok!

– Na, jó, lehet még egy utolsó kívánságod!

A ceruza gondolkodni is alig mert félelmében. De egyszer csak ravasz ötlete támadt.

– Hát, mit is kérhetne egy ceruza utolsó kívánságként? Hadd rajzoljak egy utolsót! Kérek egy papírt!

– Hahaha! Hát jó – nevettek gúnyosan a patkányok.

A ceruza megkapta a lapot, és nekilátott rajzolni. A patkányok egyre közelebb húzódtak.

– Mi lesz ez? – kíváncsiskodtak.

– Majd meglátjátok barátocskáim! – gondolta a ceruza.

A rajz lassan elkészült. Egy élethű macskát rajzolt, nagy fogakkal és karmokkal. Olyan élethű lett, hogy a patkányok hanyatt-homlok menekültek.

A kék ceruza ismét fellélegzett. Meglátta a kijáratot. Kinn a friss levegőn újra szabadnak érezte magát, bár kicsit zavarta, hogy azt sem tudja, hol van.

Egyszer csak újra emelkedni kezdett.

– Jaj, ne, már megint?

Felnézett. Meglátta, hogy egy aranyos madárka kapta fel.

– Hová viszel?

– Ne haragudj! Azt hittem, hogy egy kukacra leltem. Megbocsájtod, ugye? Cserébe elviszlek oda, ahová csak szeretnéd!

– Tényleg?

– Igen! Tehát, hova menjünk?

– Elviszel az iskolához?

– Hát persze! Indulhatunk!

A ceruza a madárkával utazott vagy fél órát. Nem is gondolta, hogy ilyen messze került Grétától és a tolltartótól, az otthonától.

A madárka úgy gondolta, célba értek. Elengedte a ceruzát.

– Viszontlátásra!

– Áááááá…

Egy fészekbe esett. A fészekből a madarak nagy csiripelés közepette kidobták. Zuhan, zuhant, de egy falevél felfogta esését.

– Köszönöm!

Aztán eleredt az eső. Már csak ez hiányzott!

Egyik levélről a másikra csúszott. Csúszott, míg egy kedves levél belökte finoman egy ablakon.

De hát ez pont Gréti osztályterme. Az ismerős pad, és tolltartó!

– Hát te? Hol voltál, már mindenhol kerestelek! Haza kell, hogy vigyelek hétvégére, hiszen rajzolni szeretnék! De miért vagy ilyen piszkos?

A ceruza nem válaszolt, csak mosolygott. Végtelenül boldog volt, hogy hazaért.

Úgy tűnt, Gréti kérdésére a válasz örök titok marad.

A nagy kaland közben az almacsutka magja, ami egész úton a ceruza zsebében lapult, a zuhanás során kicsúszott. A suli kertjének földjére esett, épp az osztályterem ablaka alá.

Idővel újra életre kapott, egy szépséges almafa lett belőle. Gyümölcsei mindig mosolyogtak, és talán egyik-másik még Gréti kérdésére is tudná a választ, hogy mi is történt azon a bizonyos napon a kék ceruzával, és barátjával, az almacsutkával.

 

Címkék:

A hozzászólások lezárultak.