Tullner Flóra – A Tökéletes Szivárvány

2014. június 24. | Szerző | Kategória: Tündérszó mesék 2014

Tullner Flóra

 A Tökéletes Szivárvány

 

Egyedül ülök a padon. Körülöttem önfeledt gyerekzsivaj. Én is köztük lehetnék, hívtak, de jobb nekem itt. Úgyis csak a terhükre lennék! Türelmetlenül várom anyut. Hamarosan meghallom a kiáltását, aztán egy puha, finom illatú női kéz simítja meg az arcom. Anyukám keze. Nem látom őt, de érzem, hogy mosolyog. Nem mosolygok vissza, csak rátámaszkodom a kezére, s így indulunk el hazafelé. Otthon aztán a szobámba sietek. Anya bejön, megsimogat, és egy mesekönyvvel a kezében siet ki a nappaliba. Ismer már, tudja, hogy most egyedül akarok lenni. Dühödten vetem le magam az ágyamra, s a könnyeimet törölgetem. Pár perc múlva már hallom, ahogy anya az öcsémnek olvassa fel a kedvenc meséjét, és…

Zuhanok, zuhanok lefelé. Aztán már tollpiheként lebegek tovább, majd puhán a földre érkezem. Aztán elindulok arra, amerre a lábaim visznek. Egyszer csak beakad a lábam valamibe, és orra esek.

– Aúú! – kiáltom, és az orrnyergem dörzsölgetem. – Miért van ennyi mohás kő azon úton, ahol emberek is járnak.

– Hé, én nem kő vagyok! – kiált fel egy rozsdás ajtónyikorgáshoz hasonló hang, amitől nagyon megijedek. Nincs sok időm tűnődni, mert az a valami folytatja a szitkozódását. – Hogyan tudsz összetéveszteni egy pöszmötét egy mohos kővel?!

– Most kérjek bocsánatot?! Nem tehetek róla, hogy éppen ezen az ösvényen mentem, te pedig nekem jöttél! És hogy pöszmöte! Ahh! Ilyen lény nincs is! Menj innen! – kiáltok rá az ismeretlenre. – Csak csúfolódsz velem te is, amiért vak vagyok! – folytatom sírósan.

– Tényleg? Vak vagy? – kérdezi őszinte meglepődéssel a pöszmöte – Észre sem vettem! De tudod mit, ha már itt vagy, elkísérhetsz! Van a közelben egy kis sziget, ahol olyan lények élnek, akiknek mind hiányzik valamijük. Csuda jó ott a társaság!  Ez a Hiányosan is Boldogok Szigete. No, indulhatunk?

– Hiányosan is Boldogok Szigete? Jó társaság? Hát, nem is tudom. De hisz nem is ismerlek! – felelem bizonytalanul.

– Tényleg! A nagy ijedtségben elfelejtettem bemutatkozni: Krumpliorrú Kócos Kornél vagyok, a pöszmöték nemzetségéből. De nyugodtan szólíts Kócosnak. És te, téged, hogy hívnak?

– Viola vagyok – felelem immár barátságosan, majd megkérdezem: – Te, Kócos, mondd, milyen az a pöszmöte?

– Ilyen, mint én, csak talán egy kicsit szebb. De tapogass meg nyugodtan, csak vigyázz, mert csiklandós vagyok – mondja, és egy karnyújtásnyira tőlem megáll.

Óvatosan felé nyújtom a kezem, és a tapintásból már tudom, hogyan is nézhet ki Kócos, a „csúnya” pöszmöte. Alacsony, alig ér a derekamig, de elég pocakos. Nagy lapátkezei kétszer akkorák, mint az enyém, a haja pedig mosatlanul, nevéhez illően kócosan takarja el fél arcát. Orra tényleg krumplira emlékeztet, a ruháján pedig megszámlálhatatlan lyuk tátong. A füle hatalmas, kétarasznyi magas, és bojtos sapka alakú lehet.

– De mondd csak, Kócos, hol éltek ti, pöszmöték?

– Ez egy hosszú történet! De add a kezed, induljunk, és közben mindent elmesélek.

Ahogy kezem belesimul óriási tenyerébe, érzem, hogy biztonságban vagyok. Elindulunk, Kócos pedig belekezd a történetbe:

– Ahogy már mondtam, pöszmöte vagyok, s gyerekként közöttük is éltem. Társaim közül sokan csúfoltak a megszokottnál nagyobb méretem, és hát igen, a csúfságom miatt. Mindig én voltam a viccelődés tárgya, gonosz tréfákat űztek velem. Egyre boldogtalanabb lettem, magányosan teltek napjaim, és már azokat is kerültem, akik kedvesek voltak velem. Egy napon aztán betelt a pohár, elszöktem a falunkból, és évekig vándoroltam, főleg éjjel, hogy senki ne láthassa rút külsőmet. Ekkor találtam rá erre a szigetre, és eldöntöttem, hogy itt fogok élni. Magányosan, de boldogan teltek napjaim. Növényeket, virágokat gyűjtögettem, megismertem az erdő rejtett titkait. Barátkoztam a szigetet lakó állatokkal, és beszélgettem a szivárvánnyal.

Egyik nap egy tériszonyos szitakötővel akadtam össze. Szegényke félt a repüléstől, ezért rábeszéltem, hogy éljen velem. Sok-sok lénnyel hozott össze aztán még a sors: egy matematikussal, aki nem értette az összeadást, egy udvari bolonddal, aki egy viccet sem tudott, egy herceggel, akinek barna volt a haja, nem szőke, egy malaccal, aki nagyon szerette a tusfürdőt, egy csigalassúsággal futó nyúllal, és még sok más jó teremtménnyel, akik aztán mind itt maradtak, és velem éltek. Boldogságban éltünk, és nem keseregtünk a hiányosságaink miatt, hanem együtt nevettünk rajtuk. Később jöttek olyanok is, akiknek mindenük megvolt, de megirigyelték a boldogságunkat, s így hozzánk költöztek. És így lettünk egyre többen, s észre sem vettem, hogy a sziget szép lassan betelt. Ekkor alapítottam meg ezt a birodalmat, amit most is egy szerető, vidám család tölt meg…. de meg is érkeztünk! – mondja Kócos hirtelen, és érzem, hogy lassan ereszkedünk lefelé.

– Gyere, már nagyon várnak téged! – sürget Kócos.

– Várnak? Engem? De kik? Én itt senkit nem ismerek.

Izgatottan sétálok Kócos után, aki a kezemet fogva, szakértően végigvezet az ösvényeken. Majd hirtelen megtorpan.

– Itt is vagyunk! – kiáltja és magamra hagy.

Várok, és várok, de nem történik semmi. Egyszer csak hangos örömujjongást hallok az egyik rekettyés mögül. Majd fürge lábak lépnek, és hamarosan öt lány csilingelő hangja fon körbe.

– Sziasztok! – kezdem. – Ti kik vagytok?

– Mi vagyunk a hiányos szivárvány – szól az egyik lány mögöttem.

– Egy festő palettáján szivárvány színeknek születtünk, de mivel csak öten voltunk, nem kellettünk neki. Így hát megszöktünk, és összeálltunk egy közös csapatba. De hiába ragyogunk az eső és a nap találkozásakor, az emberek nem láthatnak bennünket, mert hiányzik belőlünk valami – mondja a másik.

– Még sosem láttam szivárványt, de tanultan, hogy hat színből áll. A piros, a narancs, a sárga, a zöld, a kék és a viola – mondom.

– Pont ez az! – ujjong a mellettem álló lány. – Ezért vártuk annyira, hogy megérkezz!

– Engem?! – csodálkozom.

– Hadd mutatkozzunk be, és akkor megértesz mindent! – Vörös Rebi, Narancs Csilla, Sárga Gabó, Fűszín Niki, Kék Kamis – hallom egymás után a neveket. – És most mondd a te neved! – kiáltják a lányok.

– Viola vagyok – felelem nagyon lassan és kezdek mindent érteni. Ezek szerint én vagyok a szivárvány hatodik színe, és a lányok szívének utolsó darabja is.

– Teljes a szivárvány! – ujjonganak a lányok, és örömük rám is átragad.

A boldogságtól mindannyian nevetünk, és tudom, hogy ebben a pillanatban az égen megjelenik egy mosolygó szivárvány, a violával kiegészülve.

– Milyen? – kérdezem.

– Olyan színes, mint mi hatan – nevet Kamis.

Ekkor újra Kócos kezét érzem a kezemen.

– Menned kell! – mondja.

Elszomorodom, de a lányok vidám csivitelése megkönnyíti a búcsút.

– Fogd ezt a zsebkendőt! – mondja Kamis! – Varázstintával hímeztük bele: SZIVÁRVÁNY. Emlékezz ránk mindig! Te nem látod a színeket, de mi benned élünk, és minden mosolyodban együtt vagyunk.

Még hallom a hangjukat, de már érzem, hogy újra az ágyamban vagyok. Nevetve szorítom a könnyeimtől még nedves zsebkendőt, amiben érzem a szivárvány melengető erejét. A rosszkedvem elmúlt, és sietek a nappaliba, hátha rábeszélhetem anyát egy újabb mesére.

 

 

Címkék:

A hozzászólások lezárultak.